Kürti Ferenc története

• Név: Kürti Ferenc
• Életkor: 55
• Családi állapot: házas, egy lánya és egy fia van
• Foglalkozás: Gépi forgácsoló, rokkant nyugdíjas
• Betegsége: tüdőrák, nyirokmirigy áttét

„Ebben a szörnyű, kilátástalan helyzetben a doktor úr határozottsága adott erőt. Alig vártam hogy hazaérjek, s elkezdjük a CoD rendszert. Feri naponta háromszor itta a CoD teát, kétszer a CoD Vital Plust, hetente háromszor kapta a 10000 mg C-vitamin infúziót, mindennap szájon át szedte az 5×1000 mg-ot, beadtuk az Iscador injekciót, s csodák csodája, kezdett erősödni.”

Máig emlékezetes számomra, amikor 2008. január 5-én Ferenc felesége, Rózsa eljött a Gyógyultak Klubjába. Sírva mondta el férje betegségének történetét, és segítségért könyörgött. „Semmi reményünk nem maradt, csak a CoD tea!” – mondogatta. A leleteket látva, nem túlzott. Ferencnek, a férjnek, az apának mindössze néhány hetet adtak az orvosok. Ma pedig, 2009 elején az 55 éves férfi gyógyultnak érzi magát. A leletek is igazolják, hogy nem káprázat, ami vele történt. A tüdejében lévő öklömnyi daganat 2cm-re zsugorodott. Kezelőorvosa a legutóbbi leletére ráírta: „Regressió tapasztalható, tennivaló nincs!” Úgy hiszem, ennél nagyobb öröm nem érhette a családot.

Rózsa:
Azon a januári napon, amikor meghallgattam a Lemovo előadását, igen megrémültem, hiszen többször kihangsúlyozta: ahhoz, hogy legkisebb remény is legyen a gyógyulásra, minimum 5-6 hónap életelvárásra van szükség. Én pedig tudtam, hogy a férjemnek ennél sokkal kevesebbet mondtak az orvosok. Ebben a szörnyű, kilátástalan helyzetben dortor úr határozottsága adott erőt, mert amikor megnézte a leleteket, a szemembe nézett és annyit mondott, „azonnal el kell kezdeni, egy napot sem szabad tétlenkedni, nincs idő!” Alig vártam tehát, hogy hazaérjek, s elkezdjük a CoD rendszert. Reménykedtem, hogy mindaz, amit a CoD teáról hallottam, segíteni fog a férjemen.

A tüdőrák nem egy-két hónap alatt alakul ki, gondolom Ferenc esetében is voltak figyelmeztető jelek, tünetek.

Ferenc:
Gyerekkoromban kezdtem el dohányozni, később az alkoholt sem vetettem meg. Amikor többet ittam, többet is dohányoztam, és fordítva. A sör és a pálinka minden napi italom volt, de a bor is gyakran előkerült. Egy szép nap aztán kezdett fájni a hátam, a derekam, s amikor a reumatológus megvizsgált, a mellkas lelet alapján beutalt a tüdőgondozóba, mondván a jobb oldalon vizesedést lát. Akkor már köhögtem is, és un. nehéz légzés alakult ki nálam. Fáradékony voltam, amit én az 50 évvel, és persze a kimerítő fizikai munkával magyaráztam. A tüdőgondozóban az un. COPD-t állapították meg, ami azt jelenti, hogy az idült hörghurut és a tüdőtágulat egy időben támadja meg a légzőrendszert. Nem szépíthetjük, ez a betegség a dohányzás következménye. Kezdődő gerincsérv, ízületi problémák tetézték a bajt, tehát a szervezetem kezdte felmondani a szolgálatot. Ám én még mindig nem láttam be, hogy változtatnom kell az életmódon, azaz elsőként a cigarettát, utána pedig a poharat is le kellene tennem. De sajnos a megszokás szörnyű dolog, az ember mindent kitalál, hogy újra és újra rágyújtson és teletöltse a poharát.

Kapott gyógyszereket a COPD-re?

Rengeteg gyógyszert kaptam. Ilyen adagolót, olyan beszívót, amolyan kapszulát. Használtam is, de nem sokat segített. Ellenben a közérzetem romlott, a fejfájás, a hányinger mindennapos tünet lett. A COPD miatt leszázalékoltak, fizikai munkára nem engedtek, igaz, nem is tudtam volna dolgozni. Időnként vissza kellett mennem a tüdőgondozóba, amikor légzésfunkciót végeztek, átvilágítottak, felírták a szívókákat, a gyógyszereket és hazaküldtek.

Ekkor még mindig dohányzott?

Sajnos igen. 2007-ben aztán egyre többször kaptam tüdőgyulladást. Az orvos felírta az erős antibiotikumokat, ilyenkor feküdtem pár napig, aztán jobban lettem. Azon az őszön azonban nem akart lemenni a 42 fokos láz, rettenetesen köhögtem és fulladtam. Rózsa nagyon megijedt, privát betegként vitt el a tüdőgyógyászhoz, akihez két hétig rendszeresen jártunk, ám én egyre rosszabbul lettem. A rengeteg tablettától az egész testem tele lett kiütéssel, a gyomrom kikészült, ödémás lett a lábam, ám mindezek ellenére a lázam nem ment le, s a köhögés, fulladás sem szűnt meg. Amikor megjelentek rajtam a kiütések, Rózsa felhívta a főorvosnőt, aki azt mondta, ne törődjek a kiütésekkel, szedjem tovább a gyógyszereket, s másnap majd menjünk be hozzá. Másnap ismét készített egy röntgent, – a sokadikat -, ám ekkor nagyon gyorsan beutalt a tüdőkórházba, ahol komolyabban megvizsgáltak. Kiderült, hogy a tüdőm nagy fokú gyulladásban van. Ekkor még egy szót sem szóltak a daganatról, ám sürgősséggel átküldtek a közeli tüdőszanatóriumba. Ott az orvosok az összes gyógyszert leállították, s elindult a lavina. Vérvétel, CT, újabb röntgen, tüdőtükrözés, biopszia, és szövettan következett.

Rózsa:
Én máig nem értem, hogy egy tüdőgyógyász, aki ráadásul főorvos, hogy a csudába nem ismeri fel – a sokadik röntgenfelvétel után sem – a daganatot. Az nem egy nap alatt fejlődött ki, könyörgöm! Két évig vizsgálgatta, több tucatszor átvilágította, de nem vette észre, hogy a tüdején ujjnyi folyadék és egy ököl nagyságú daganat van a jobb felső lebenyben. Akkora volt a daganat – ezt leírták – hogy behatolt a szívburokba! Az áttétek pedig a nyakától a hasüregig értek. Csoda-e, ha fulladt, és állandóan tüdőgyulladása volt? Ennél a főorvosnőnél voltunk privát betegként is, elég sokat fizettünk a vizsgálatokért, de mintha az ablakon dobtuk volna ki a pénzt. Allergiáról, asztmáról, COPD-ről beszélt, csak egyről nem, a daganatról! A külső jelek is önmagukért beszéltek: a domború körmök és a duzzadt szemhéj! Minden orvosi könyvben benne van, mint a tüdőrák első jele! Én elvenném a diplomáját, az biztos!

Mikor tudták meg, hogy nagyon-nagy a baj, hogy Ferencnek hatalmas daganat van a tüdejében?

Ferenc:
Amikor minden vizsgálatot elvégeztek, bejött az orvos, és azt mondta, hogy nagyon súlyos, IV-es stádiumú rák, áttétes a nyirokmirigyekbe, kioperálni nem lehet a daganatot, gyógyíthatatlan, menthetetlen vagyok, ám történhetnek még csodák. Elmondta, hogy megműtenek, meglátják, lehet-e tenni valamit. Nekem az a gyanúm, hogy csak kinyitottak, és vissza is varrtak. A zárójelentésre azt írták, hogy a jobb felső lebenyt oldották, mert rá volt tapadva a bordára, valamint mintát vettek a nyirokmirigyekből. Ez a műtét 2007. december 20-án történt, s nyolc nap elteltével visszavittek a szanatoriumba.2008.január 9.-ig kezeltek.

Hallgatva Önt, számomra már az is csoda, hogy egyáltalán hazakerült!

Igen, ez volt az első csoda. A lázam lement, könnyebben lélegeztem, ugyan nagyon gyenge voltam, de a saját lábamon érkeztem haza. Rózsa és a gyerekek január 5-én voltak a „Gyógyultak Klubjában”, beszéltek egy orvossal, s január 14-én – miután mindent beszereztek – elkezdtük itthon a CoD rendszert. Naponta háromszor ittam a CoD teát, kétszer a VitalPlust, hetente háromszor kaptam a 10000 mg C-vitamin infúziót, mindennap szájon át szedtem5×1000 mg-ot, beadtuk az Iscador injekciót, s csodák csodája, kezdtem erősödni. Csak halkan mondom, hogy akkor már nem dohányoztam, s nem is ittam alkoholt, kizárólag zsálya teát, zöld teát és ásványvizet. De abból legalább két litert.

A tüdőkórházból milyen tanácsokkal látták el? Egyáltalán, javasoltak valamilyen kezelést?

Kemoterápiát ajánlottak, mire én megkérdeztem, hogy mi történik, ha nem veszem igénybe? Az volt a válasz, hogy „akkor bizony magukra maradnak ezzel a nagyon súlyos problémával!” Gondoltam, elkezdem, s ha nem bírom, nem megyek többet. Így is történt. Január 28-án kaptam az első kemot, de mindössze három alkalommal volt elviselhető. A negyediknél rettenetesen rosszul lettem, a hajam is kihullott, s akkor eldöntöttem, hogy „nem”-et mondok minden további klinikai kezelésre. Így is történt. Itthon folytattuk tovább a CoD rendszert, s amikor legközelebb kontrollra mentem, regressiót állapítottak meg. A CT felvétel alapján a nyirokmirigyekből eltűntek az áttétek, és az öklömnyi daganat kezdett összehúzódni. Az egyik orvos ráírta a leletre, hogy „technikailag kivitelezhetetlen”. Ezt a mai napig őrzöm! Az egyik fiatal és kedves orvosnak elmondtam, hogy benne vagyok a CoD rendszerbe, s ennek köszönhetően gyógyulok. Láttam a szemében az érdeklődést, s abból gondolom, hogy elmondta a kollégáinak, mert egy-két orvos és nővér rákérdezett, hogy mit szedek, és mi is ez a „C-vitamin megadózis?” Azonban hallottam olyan véleményt is, hogy „biztosan rossz volt a diagnózis, vagy a leletek tévesek, azért gyógyul!”
Az azonban biztos, hogy a sokkal jobb állapotban lévő betegtársaim közül szinte már senki nem él. Minden alkalommal keresem a régi szobatársakat, de a nővérek csak a sajnálatos halálukról tudnak beszámolni.

Ha most látnám először, nem jutna eszembe, hogy ilyen súlyos, mondhatni halálos betegségből tért vissza. Nem köhög, nem fullad, gyors a mozgása, jó a kedélye, és egészséges az arcszíne.

Rózsa:
Ó, Istenem, ha látta volna! Sárga, hamuszürke, falfehér, és még ki tudja milyen színe volt, csak egészséges nem! A CoD tea és a megadózis C-vitamin infúzió második hetében kezdett ismét élni! Javult az étvágya, visszatért az életkedve, mosolygott, felkelt az ágyból, és nem úgy nézett ki, mint aki a következő pillanatban a halálra készül! Azóta folyamatosan javul a vérképe, és a legfontosabb laborértékek tartományon belül vannak! Vagyis a csoda megtörtént, a gyógyulás elindult! 2008. Karácsonyára megkaptuk a legszebb ajándékot, vagyis a júliusi vizsgálathoz képest ismét regressió tapasztalható, a szív nem nagyobb, az aorta normális, kóros képlet nem észlelhető, a nyirokcsomók épek. Én azt mondom, ennél nagyobb ajándékra nincs szükségünk.

Ferenc családjában volt rákos megbetegedés? Gondolok arra, hogy a hasonló életmód, a dohányzás, a pálinka, a nehéz ételek talán azonos betegséget okoztak.

Ferenc:
Igen, a családunk tagjai dohányoztak. Az édesapám, a bátyám tüdőrákban halt meg, a nővérem nagyon súlyos asztmás, és sajnos a fiam és a lányom is dohányzik. Gyakran figyelmeztetem őket, hogy tanuljanak a példámból, de úgy látszik, még mindig nem elég elrettentő számukra az, ami velem történt.

A gyógyuláshoz elengedhetetlen egy odaadó, szerető társ. Örömmel látom, hogy Önöknél ez nem hiányzik, jó kedéllyel élik meg még ezt a nehéz problémát is.

Rózsa:
Kezdettől fogva őszintén beszéltünk a betegségről. Naponta 8-10 órát töltöttem a kórházban az ágya mellett. Előfordult, hogy én sírtam, ő pedig vigasztalt. A férjem nagyon jó ember, remek humora van, még a legképtelenebb helyzetből is képes viccet csinálni. Remekül kiegészítjük egymást, de mondhatnám azt is, hogy az Isten minket egymásnak teremtett. Én 14 éves voltam, amikor megismerkedtünk, akkor néhány évig udvarolt, majd mindenki ment a maga útján. Nekem született egy fiam, ő pedig megnősült és született egy fia és egy lánya. Hosszú évekig nem találkoztunk, de amikor mindketten szabadok lettünk, a véletlen összehozott bennünket. Hét éve költözött ide hozzám, majd összeházasodtunk. Úgy élünk, mintha örökké így lett volna. Azt többször is megbeszéltük, hogy miután mindkettőnket heves vérmérséklettel áldotta meg a teremtő, jobb, hogy ebben a korban kötöttük össze az életünket. Ma már sokkal jobban vigyázunk a szavakra, arra, hogy ne bántsuk meg a másikat.

Mit szólt a család, mit szóltak a gyerekek a házassághoz?

Rózsa:
Az anyósom a nyakamba borult, a gyerekek már kevésbé. A fiam négy hónapig haza sem jött, de Feri gyerekei sem repkedtek a boldogságtól. Az eltelt évek alatt azonban beletörődtek. Felneveltük őket, s csak azt kértük, ne szóljanak bele az életünkbe. Ma már közös ünnepeket, közös vacsorákat is tudunk rendezni. Ritkán találkoznak egymással, de akkor nincs probléma. A legszebb azonban az volt, hogy amikor kiderült Feri betegsége, a három gyerek együtt segített. Feri lánya az Internetet böngészte, feljöttek velem Budapestre, a fiam a patikában megrendelte, amire szükségünk volt, és azóta is rendszeresen érdeklődnek, jönnek. Megértették, hogy a bajban össze kell fogni!
Nem figyelmeztettem őket erre, mindezt maguktól tették. Remélem, most már így marad, mert ennél többre nincs is szükségünk.