Miterkó Jánosné, Czine Ilona története

• Név: Miterkó Jánosné, Czine Ilona
• Életkor: 55
• Családi állapot: elvált, egy 17 éves kislány édesanyja
• Iskolai végzettség: Hajdúböszörmény – Ovónőképző, Jászberény – Tanítóképző, Nyíregyháza – Tanárképző, Debrecen – Kossuth Lajos Tudományegyetem
• Betegsége: Non-Hodgkin lymphoma

Ilona felhatalmazott arra, hogy leírjam, Nyíregyházán él. Ahogy ő fogalmazott, a hitelességhez ez is hozzájárul. Hozzáteszem: ilyen csodálatos emberrel régen találkoztam. Bemutatkozáskor kutattam rajta a betegség jeleit, nyomait, de nem találtam. Az arca rózsás, mosolygós és gyönyörű. A járása fiatalos, alakja csinos, és az egész lénye erőt sugároz.

Ilonából ömlik a szó. Öt év szenvedése, boldogsága, csodája tör ki belőle, amit nehéz könnyek nélkül hallgatni.

Amikor Magyarországon évente 40 ezer ember hal meg rákban, akkor igen fontos, hogy fény vegye körbe az embert. Én minden gyógyult beteget úgy értékelek, mint a gyertyalángot. Mert ha mi összeadódunk, akkor ez a fény olyan erős, hogy abból a szörnyű nagy félelemből, azaz a halál sötét öleléséből ki tudunk jönni a fénybe, az életbe.

Mindig ilyen bölcsen tudott gondolkodni?

Szó sincs róla. Én nagyon elszánt ateista voltam, vagyis tipikus esete annak, aki azt képzeli, hogy ő a legokosabb, mert egyetemet végzett, tanult, képezte magát, tehát mindent tud a Világról. Ám nagyon nagy árat fizettem azért, hogy megtudjam, ez nincs így.
Egy idézettel kezdem. Isten azt válaszolja Jóbnak (szabadon idézve): „Bölcs akkor vagy, ha szeretsz engem. Értelmes akkor vagy, ha különbséget tudsz tenni jó és rossz között, és választod a jót.”

Ez az étterem, itt Nyíregyházán, igazi különlegesség, mert a hagyományos, egészséges ételek kínálatát nyújtja. Kívülről nem is sejti az ember, hogy mit rejteget a belső. Eklektikus bútorok, hangulatos lugasok, otthonos környezet, és nem utolsó sorban egészséges ételek. Mindaz, ami a mai hajszolt ember számára igen fontos. Itt megpihenhet néhány órára, és azt képzelheti, hogy tett valamit az egészségéért. Az, hogy Ön ezt emberek százainak lehetővé tette, igazán becsülendő.

A mai eszemmel azt mondom, hogy nem kellett volna megnyitnom ezt az éttermet.
Hogy miért? Mert nem gondoltam át, hogy ez mivel jár. Először is meg kellett szerezni az egészséges nyersanyagot, majd ízletesen meg kellett főzni, és el kellett adni. Ám ez nem csak a kereskedelemről szólt, hanem a tudatformálásról is. Hiszen a reform-konyhával azt vállaltam, hogy az emberek gondolkodását átalakítom. Ezért aztán reggeltől estig itt voltam, szinte alig aludtam. Tíz éven keresztül iszonyatos lendülettel dolgoztam. Ennyi idő kellett ahhoz, amíg a vendégek ideszoktak, amíg elfogadták. Százszor több munkát jelentett ez a konyha, mint a hagyományos, hiszen házi gyúrt tészta, magyar népi konyha, húsnélküli ételek, tartósítószer nélküli hozzávalók….vagyis ez munkában, költségben minden mást felülmúlt. Miután elterjedt a hírünk, jelentkeztek a lisztre érzékenyek, a tejre érzékenyek, a cukorbetegek. Hidegtálakat kértek fogadásokra, ami az egyik legnehezebb feladatot jelentett, főleg, ha a kért helyszínekre kellett vele kitelepülni állófogadásokra, rendezvényekre. Ehhez aztán meg kellett találnom a megfelelő munkatársakat is, akik velem együtt gondolkodtak, akik számára nem volt idegen mindaz, amit én elképzeltem.

Közben nem érezte, hogy kifáradt, hogy pihenésre lenne szüksége?

Nem, hiszen egészséges ételeket, táplálékokat tettem a saját asztalomra is. Éltem az üzletasszonyok zajos életét, divatosan öltözködtem, állandó készenlétben álltam, fogadásokat szerveztem, vagyis az életemben a nap 24 órája foglalt volt. Aztán 2003-ban, egy reggel éreztem valami furcsát. Nem tudtam rendesen nyelni, a nyelvgyöknél valami akadályozott. Akkor éppen a városi kórházba, Dr. Szocska főorvos úrnak a születésnapjára vittem hidegtálat, terítettem a svédasztalt, s megkértem, nézzen meg, mert valami nincs velem rendben. A főorvos megvizsgált, és közölte, hogy van ott egy apró ciszta, ne aggódjak. Így is történt. Másnap bementem, és Szocska főorvos úr és Füle főorvosnő megoperáltak. Már tíz napja feküdtem a kórházban, és még mindig nem mondott senki semmit. Amikor már kértem a diagnózist, Füle főorvosnő behívott a szobájába. Elmondta, hogy át kell mennem a hematológiára, mert a szövettan Non-Hodgkin lymphom-át állapított meg. Persze – mondta – még sok vizsgálat következik majd, amiből egyértelműen kiderül, mi a bajom, de ezt mindenképpen végig kell csinálnom. No, akkor megfordult velem az iroda, azt sem tudtam, miről beszél a doktornő. Hazamentem, és kezdtem kutatni a könyvekben, az Interneten. Amikor erről a betegségről mindent elolvastam, már a lakás is forgott velem. Nem értettem semmit, hiszen nem ittam, nem dohányoztam, és nem is volt panaszom. Ám más választásom nem lévén, be kellett mennem a kórházba, ahol szó szerint „szétszedtek”. Csontvelő vizsgálat, CT-k következtek, majd gyomor- végbéltükrözés, és még felsorolni sem tudom, hogy mi minden. A végén azt közölték, hogy hat kemoterápiára lesz szükségem, s bár meggyógyítani nem tudnak, néhány évet még élhetek. Ez a mondat okozta a pánikot, ami oda vezetett, hogy a férjem még három orvoshoz elvitt. Sajnos Debrecenben, Budapesten is ugyanezt mondták, vagyis hogy nem ígérhetnek semmit, kezelnek, amíg tudnak, de nagyon kevés esélyem van az életben maradásra. Csupán egyetlen különbség volt az orvosok véleménye között, az, hogy Debrecenben a hat kemoterápia helyett csak hármat javasoltak, és Gergely főorvos úr nagyon szimpatikus volt.

Egy ilyen sokkhatás mit indít el az emberben? Védekezik, dacos és elutasító lesz, vagy egyszerűen csak megadja magát?

Az orvosom azt mondta, hogy a kemoterápia mindent le fog bennem bombázni, de bízzunk abban, hogy utána csak a jó sejtek épülnek fel. Ez volt a felajánlott lehetőség, tehát ezzel éltem. Arra gondoltam, hogy ki fogom bírni, hiszen erős vagyok. A kislányom 12 éves volt, muszáj volt tennem valamit. 2003 augusztusában tehát befeküdtem a kórházba, és megkaptam az első kemoterápiát. Reménykedtem a gyógyulásban, mert az elsőt viszonylag könnyen elviseltem. A másodikra szeptemberben került sor, ám ekkor bekövetkezett a legrosszabb. Miután a hat órás infúzió után hazamentem, leírhatatlan fájdalmak és rosszullét következtében éjszaka összeestem, elájultam, s csak két nappal később, a kórházban tértem magamhoz. Amikor azonban fel akartam kelni, nem tudtam. Akkor mondták el, hogy valamilyen okból(!) három csigolyám, az ötös, a tizenegyes, és a tizenkettes összeroppant, tehát ágyhoz vagyok kötve. Azon kaptam magam, hogy mozdulatlanul kell feküdnöm, és pelenkáznak. És még mindig nincs vége. A kórházban összeszedett fertőzés miatt két nap múlva szepszist kaptam. El tudja képzelni egy kemoterápiával lebombázott szervezetet, összeroppant csigolyákkal és vérmérgezéssel? Egy lyukas fillért nem adtak az életemért. Azonnal átvittek Debrecenbe, ahol Gergely főorvos úr – akinek áldom a nevét – elhatározta, hogy megmenti az életemet. Két hétig feküdtem élet-halál között 42 fokos lázzal. Amikor visszatértem az életbe, hazaengedtek. Pelenkázni kellett, miközben a gerincemben iszonyatos fájdalmat éreztem. Ordítottam, pedig nem vagyok kényeskedő. Ennek ellenére semmiképpen nem akartam visszamenni a kórházba, ezért az orvosok jöttek hozzám, hatóránként fájdalomcsillapító injekciókat beadni. Négy nap után aztán mégis megadtam magam. Nem bírtam tovább a fájdalmat. Feltöltöttek izotóppal, amelynek eredménye alapján a radiológus Debrecenben azt közölte, hogy áttét van a gerincben, tehát folytatni kell a kemoterápiát. Lázár főorvos Nyíregyházán azonban állította, hogy ez nem áttét, hanem a szepszis okozta ödéma, amit nagyon erős antibiotikummal ki lehet kezelni. Vállalta a felelősséget, és elkezdte az infúziós, injekciós terápiát. Pokolian éreztem magam, az emésztésem is leállt, de végül három hónap elteltével bekövetkezett a csoda. Lábra tudtam állni, -igaz, fűzőben – amit a legszkeptikusabb orvosok is csodának tartottak.
A legszörnyűbb azonban az volt, hogy az alapbetegséggel már senki nem törődött. Szinte feledésbe merült, hogy miért is kerültem be a kórházba, miért is kellett nekem kemoterápiát kapnom? Ha akkor okosabb és tájékozottabb vagyok, biztos, hogy nem egyezem bele a kemoterápiába.

Ahogy fogalmazott az elején, „elszánt ateista” volt. Már nem az?

Határozottan kijelenthetem, hogy nem. Hosszú utat jártam be, míg hívő lettem.
De kezdem az elején. Szocialista gyerek voltam, kisdobos, úttörő, majd kisz-tag. Édesapám agrármérnök volt, édesanyám pedagógus. Természetesen nem kereszteltek meg, és nem jártunk templomba. Tipikus esete a Csipkerózsika mesének, aki elől elzárták a rokkát. Én 19 éves koromig nem láttam Bibliát, és nem tudtam, hogy van Isten. 20 évesen férjhez mentem és egy adventista családba kerültem. Az anyósom kezembe adta a Bibliát. Ám én nagyon vad voltam, elutasítottam mindent, ami más volt, mint az én ateista felfogásom. Az anyósom azóta már meghalt, de ha lehetne, bocsánatot kérnék tőle.

Miért?

Az anyósom mindig azt mondta, hogy az Isten csodákra képes. Az első kemo infúzió után úgy okoskodtam, hogy ha a tudomány csak erre képes, akkor én elolvasom a Bibliát. Elkezdtem, és azóta már négyszer olvastam el. Rájöttem, hogy a Biblia maga az élet. Minden élethelyzetre, a teremtéstől az elmúlásig: a születésre, a gyerekkorra, a felnőttkorra, a boldogságra, a betegségre, a csalódásra, a halálra, stb – kódok, axiómák vannak. Mit is mond Isten a betegségről? (megint csak szabadon idézve)
„Bízzál bennem teljes elméddel, a saját értelmedre ne támaszkodjál, minden utadban engem keress. Én igazgatom a te útjaidat, és egészség lesz az a te testednek, és csontjaidnak megújulás.”
Ha nagyon sarkítva fogalmazok, akkor Isten engem a második kemoterápia után kivont a forgalomból. Vagyis megmentett, adva a felsorolt, és fel nem sorolt segítőket: családot, jó orvosokat, ápolókat, barátokat.
A lélek láthatatlan, és Isten is láthatatlan, de mindig hittem az igének, és főleg ennek:
„Hívj segítségül a nyomorúság idején, és Én megszabadítalak téged, és te dicsőítesz Engem.” (50. zsoltár)
Az ágyban mindig azt kértem, hogy Isten, add meg nekem Ábrahám hitét! . Segíts, hogy ez a halandó test a halhatatlansággal tudjon együtt létezni!
És az imám meghallgattatott! Az orvosok, igen csodálkoztak, amikor rohamosan gyógyulni kezdtem. Lázár főorvos úr mindent megengedett, amit csak akartam.
Ez idő tájt olvastam a CoD teáról, a „Segítség Rák esetén” című könyvben. Egy betegtársam adta a kezembe az első kemoterápia alatt. Kértem tehát Lázár főorvost, engedje meg, hogy a férjem minden nap behozza nekem a teát, és ihassam. Megengedte, és én nagyon hálás voltam ezért. A férjemnek is, aki minden nap időben érkezett a frissen elkészített teával és pelenkázott, ápolt.

Vagyis a testnek meg kell adni, amire szüksége van, de a lelket kell először meggyógyítani?

Ebben a misztériumban szinte megmagyarázhatatlan a lélek szerepe. Én sokat olvasok, de nem jutottam előrébb, mint a nagyok. Einstein azt mondta, hogy az Ember meghajlik a Teremtő intelligencia előtt!
Ezért voltam dühös, amikor a kórterembe bejött egy orvos, és azt mondta, hogy aki erős, az meggyógyul. Megkérdeztem, hogy milyen akaratról, erőről beszélnek itt, amikor a mellettem fekvő fiatal nő, akinek két gyereke volt, meghalt? Mindenkinél jobban akarta az életet, mégsem sikerült!
Sok sírást, sok imát, sok „miért”-et jelentett nekem a kórház. Válaszokat vártam, de rájöttem, hogy csak a „miért”-et nem szabad feltenni. Mindenki meghalt körülöttem. Egyetlen betegtársam volt, Matildka, akit két évig „vittem” magammal. Ma már megértettem, hogy neki az volt az útja, hogy haza kellett találnia. Nem mindig az az út, hogy meggyógyul valaki, és ott folytatja az életét, ahol abbahagyta. Hogy éppen Te miért maradsz életben, senki nem tudja, csak Isten. Isten nélkül lehet élni, talán még könnyebb is, de meghalni, meghalni nem lehet nélküle. Én meg vagyok győződve arról, hogy ez az egész azért történt velem, hogy ne hallhassak meg Isten nélkül.
Hiszem azt is, hogy engem a lányom imádkozott vissza. Amikor a hematológián feküdtem, hetekig nem engedtem, hogy meglátogasson. Borzalmasan néztem ki, én, aki azelőtt olyan sokat adtam a külsőmre. Amikor végül bejött hozzám, elmondta a 91-es zsoltárt, és elment. Idén áprilisban együtt utaztunk Izraelbe, a Szentföldre. Ott jöttem rá, hogy a vallás nem egyenlő a hittel. A hit sokkal csendesebb, láthatatlanabb. Lejárhatod a lábadat, elmehetsz a Világ legtávolabbi pontjára, a hit vagy benned van, vagy nincs. Az Ige ezt mondja (a Krónikák könyvéből, valahogy így): „Ne félj, csak higgy! Légy bátor és erős, mert én veled vagyok. Én harcolok érted, az Isten. És majd meglátod magadon az én szabadításomat és a csoda jeleit.”
Hit nélkül, lélek nélkül semmi nem megy. Így vagyunk teremtve. A halhatatlanság a halandóban. Salamon is mit mondott? „Tudom Atyám, csak nem értem!
Oly magasságos gondolatok ezek. Fel nem foghatom őket.”

Hogyan folytatódott az élet, amikor már itthon volt, amikor kereste az új utat?

Itthon megtanultam járni. Először fűzőben, aztán anélkül. 2004-ben egy orvos itt volt a városban előadást tartani. Akkor még fűzőben jártam, de kibicegtem hozzá az asztalhoz és elmondtam a történetemet. Elmondtam, hogy iszom a CoD teát, és hogy nagyon nagy hatással volt rám az előadása. Megerősített, hogy jó úton megyek, hisz itt vagyok, élek! Úgy láttam, hogy nagyon boldoggá tette a gyógyulásom. A CoD teát az Isten adja az embereknek.

Mikor volt utoljára vizsgálaton, mikor nyilvánították gyógyulttá?

Én azóta nem voltam CT-n, és semmilyen vizsgálatokon. 2004-ben 100 %-os rokkantnak nyilvánítottak, majd két évre rá – miután látták, hogy tudok járni, 65%-ra minősítettek. Most 50%-ra csökkentették, de azért, mert nem voltam hajlandó elmenni CT-re. A felülvizsgáló főorvosnő nagyon kíméletlen hangon közölte velem, hogy ha ezt megteszem, ki fognak írni dolgozni. Elmosolyodtam, és azt mondtam: „Tudja kedves doktornő, ahonnan én jövök, a halál kapujából, ez a mondat olyan lényegtelenül hangzik. Az orvosok egyébként is azt mondták, hogy meg fogok halni, hogy a betegségem gyógyíthatatlan. Azóta öt év telt el, és én itt vagyok. Ám ha önök rám bízzák a gyógyulást, akkor ne zaklassanak, és ne fenyegessenek. Nem kívánok mást a törvényhozóknak, csak azt, hogy járják be ezt az utat, ha két év alatt teljesen gyógyulttá lehet válni!”
Másnap írtam egy levelet a TB-nek is, hogy módosítani kellene a jogszabályt, mert a Doktor Kóczán főorvos úr az egyik napilapnak adott interjúban elmondta, hogy az öt és a tíz év, a sarokkő, ha ezt túlélik, akkor van esély a gyógyulásra. Ezért nem értem a két éventi felülvizsgálatokat . Választ nem kaptam, csak a tényt közölték, hogy továbbra is kapom a rokkant nyugdíjat, és jelenjek meg két év múlva felülvizsgálaton.

Elmondása alapján szerelemből ment férjhez, és a férje kitartott Ön mellett akkor is, amikor megbetegedett. Miért váltak el mégis?

Harmincnégy éve vagyunk házasok, de elváltunk. Odaadtam neki az éttermet, mert én már nem bírom vezetni. Az ő kezében jó helyen van, hiszen a lányunk még csak 17 éves, nem alkalmas erre. Arra gondoltam, hogy jobb, ha az étterem változatlan marad, ha tovább él ugyanazzal az üzletpolitikával, amit én teremtettem. Bár régen nem értett egyet ezzel az irányzattal, de most tapasztalja, hogy az emberek azért jönnek ide, mert egészséges ételeket akarnak enni. Most már ő is tudja, hogy ez a jövő, de naponta éli meg a kudarcot a kevés vendég miatt.

Ekkora lelki nagyságot kevésszer tapasztalhat meg az ember…hiszen általában mindenki körömszakadtáig ragaszkodik ahhoz, amit egyszer megszerzett, amiért megdolgozott.

Ki tudom mondani, hogy számomra jó az, hogy beteg lettem. Jó, mert különben soha nem ismertem volna meg a hitet és a lelki békét. Nem tudtam volna elfogadni a rosszat. Most már tudom, mi az, ami számomra fontos, és ez boldoggá tesz. De ezt szebben mondja el Kalkuttai Teréz anya:

”A hallgatás alázat amikor nincs versengés, amikor belátod, hogy a másik jobb nálad amikor hagyod, hogy testvéreid kibontakozzanak, és érlelődjenek, amikor örvendezve mindent elhagysz az Úrért, amikor cselekedeteidet félre értik, amikor másoknak hagyod a vállalkozás dicsőségét, a hallgatás alázat.”

Nem tudok tovább mit mondani, csak hallgatni.